Szendi Gábor: Na, most majd jól megváltoztatom az Életemet

De jó, itt az Újév, megint meg lehet változtatni az Életünket. Ezentúl alapjaiban minden másként lesz. Lefogyunk, eldobjuk a cigit, lángra lobbantjuk kihűlt kapcsolatunkat, nagy dolgokba kezdünk, kinyílunk a világ felé, barátaink lesznek, egyáltalán: ezentúl boldogok és kiegyensúlyozottak akarunk lenni. Oké, oké. De hogy is volt ez tavaly? Nem ugyanezt határoztuk el tavaly ilyenkor? Ja igen, tényleg. De az tavaly volt. Legyek undok pesszimista, aki bakancsával eltapos minden kis nyiladozó reményt, és mondjam azt: ugyan már, ne gyerekeskedj. Gondolod, hogy a Körülmények csak úgy udvariasan félreállnak és engedik, hogy Te megváltozz? Na ne.

Vagy álcázzam magam realistának? Akkor itt egy vödör hideg víz, Öntsd magadra, és mond utánam: ha tavaly nem sikerült, most miért sikerülne inkább?
Na jó, nem azért hoztam szóba az egészet, hogy elbölcselkedjek a világ megváltoztathatatlanságán. Ez önigazoló sopánkodás volna. Ezt hagyjuk meg az örök álmodozóknak és a kishitű fogadkozóknak. A világ olyan, amilyennek mi látjuk.

Vagyunk sokan, akik tényleg meg akarták és akarják változtatni életüket, de valahogy soha nem sikerül igazán. Sokan a lelküket kiteszik, és aztán joggal keserednek el, hogy minden hiába. De nem adják fel, újra nekiveselkednek, aztán megint, és mégis fejjel mennek a falnak. Ha változtatni és változni akarunk, meg kell értsük a Változás lényegét. Mi hát a Változás?

Sok évvel ezelőtt járt hozzám egy orvosegyetemista fiú. Mikor jelentkezett a Diáktanácsadóban, már kétszer megbukott és minden utóvizsga lehetőségét elhasználta. A fiú rendkívül intelligens és érdeklődő is volt. Mégis már harmadszor futott neki a második évnek, és az egyetem szabályai szerint, ha még egyszer megbukik, vagy akárcsak egyetlen utóvizsgája lenne, nem folytathatja az egyetemet. A helyzet tehát teljesen reménytelennek tűnt. Hogyan volna képes elvégezni a második évet, ha már kétszer megbukott és közben elhasznált több mint tíz utóvizsga lehetőséget is? Azért belevágtunk. Ő nagyon akarta, én meg azt gondoltam, miért ne? Szorgalmasan járt a terápiás ülésekre, s mindenféle trükkös dolgokat találtunk ki a tanulás és a vizsgák megkönnyítésére. Az első félévet csodásan fejezte be. De még hátra volt a neheze, a második félév. És aztán a csoda karnyújtásnyira került. Minden vizsgája sikerült. Azaz …egy még hátra volt, de ilyen sikerszéria után ez már gyerekjáték lesz. Kezdődött a nyár, azt mondta, ezt elteszi augusztusra. OK, legalább pihen.

Szeptemberben megkeresett megköszönni egy éves fáradalmaimat. Búcsúzott is egyben, mert kibukott az egyetemről. Azon a bizonyos utolsó vizsgán ugyanis megbukott. Hosszasan elbeszélgettünk. És akkor mellékesen elmondta, hogy az ő szemében az orvosok olyanok, mint az istenek, és ő sosem tudná magát ebben a szerepben elképzelni.

Változtatni akartunk, de valójában nem változtattunk meg semmit. Azt hittük, az a változás, ha még jobban tanul, ha még jobban szerepel a vizsgákon. De csak ugyanazt csináltuk, még nagyobb gőzzel. Egy férfi nem szerette a munkáját. Megkérdeztem tőle, mi lenne, ha szeretné. Hosszas gondolkodás után azt felelte: olyan lennék, mint a kollégáim. A változás tehát nem az, hogy fedezze fel, milyen érdekes a munkája. A változás az, ha olyan emberek közt dolgozik, akikhez nem fél hasonlítani.

Az emberi problémák sokszor jönnek maguktól. De súlyosbodni azáltal szoktak, hogy meg akarják oldani őket. Rossz a gyerek? Rászólunk. Még mindig rossz? Ráordítunk. Még mindig rossz? Megverjük. Még mindig rossz? Az is marad.

Vagy vegyük a tipikus pánikbetegeket. Mindenáron teljesen tünetmentes akar lenni. Elege van a tünetekből, elege van a rosszullétekből. Szorong minden apró tünettől, mert a roham kezdetének tekint. És ettől van a roham, és a folyamatos rettegés. A pszichiátria készségesen a segítségére siet, gyógyszert ír fel a tünetek ellen. De a tünetek nem szűnnek meg. Akkor még erősebb gyógyszerek következnek. De a tünetek nem szűnnek meg, sőt: már a gyógyszer-mellékhatások is tünetek. Minél inkább a tünetmentességre koncentrálunk, annál súlyosabbá válik a helyzet. Így működik minden fóbia is: minél jobban igyekszünk elkerülni a szorongást kiváltó helyzetek számát, annál több dologtól kezdünk félni, s annál jobban beszűkül az életterünk.

Emberek hosszú éveket töltenek el abban a reményben, hogy majd a másik végre megváltozik. De az csak iszik, vagy nőzik, vagy veszekszik, vagy féltékeny, vagy továbbra sem kívánja a szexet, vagy rendetlen, vagy … Mit teszünk annak érdekében, hogy megváltozzon? Szóvá tesszük, megbeszéljük, összeveszünk, elhidegülünk, elköltözünk, …de a másik nem változik. Valójában mindig ugyanazt tesszük, csak egyre erőteljesebben, s ettől a dolgok egyre jobban elfajulnak.

Gyakori probléma az elalvási nehézség. Fontos volna elaludni, mert holnap nehéz nap vár rám. De már tíz perce nem megy. Mi lesz, ha nem tudok elaludni? Úristen, már egy órája fekszem, és még nem alszom. Egyre görcsösebben igyekszem elaludni. Látom magamat, ahogy holnap kóválygok, s nem látok ki a fejemből. Szívem hevesen kalapál. Tessék már elaludni! Na ugye, ebből nem szokott pihentető édes alvás lenni. Aztán jön a következő este az előző éjszaka borzalmas emlékével és ez így megy egészen a krónikus alvászavarig. Akkor jön az altató, majd a még erősebb altató…

Vagy itt vannak az örök fogyókúrások. Már százszor nekifutottak, olykor sikerült is lefogyniuk, de aztán mindig ugyanott tartanak. Minden fogyókúra, nullkalóriás orvosi fogyasztás, meggyűrűzött gyomor elhibázott, mert mindegyik csak ugyanazt akarja egyre durvább módon: fogyasztani.

Gyerekkoromban beírattak egy úszótanfolyamra. Nem mertem felfeküdni a vízre, mert féltem, hogy elsüllyedek. Az edző ordított. Annál kevésbé mertem. Felfektetett a vízre. Ekkor már rettegtem. Büntetéseket helyezett kilátásba. Ez ment hetekig. Nem tanultam meg úszni. Tőle nem. De még azon a nyáron a strandon felfedeztem, hogy milyen érdekes nyitott szemmel a víz alatt lenni. Elkezdtem a víz alatt mászkálni, majd végül megtanultam víz alatt úszni. Többet már nem féltem ráfeküdni a vízre. Azóta tudok úszni. Az igazi változás nem az volt, hogy megtanultam fönnmaradni a vízen, hanem, hogy megtanultam a víz alatt lenni.

Pár éve megrándult a vállam, s nagyon fájt minden mozdulatra. Kenegettem, borogattam, de bizonyos mozdulatokra heves fájdalmat éreztem. Egyre jobban óvtam a vállamat, s egyre szűkült az a szög, ameddig még fájdalom nélkül fel tudtam emelni. Mikor végre elmentem egy orvoshoz, az szörnyülködve összecsapta a kezét. A gyógytornász sem sok jóval bíztatott. Lemondó arccal megmutatta, mit kéne csinálnom. Pofon egyszerű volt, de illogikus. Nem kerülni, hanem előidézni kellett a fájdalmat azzal, hogy tágítottam a karom mozgásterét.

A látszatváltozás mindig logikus, de ritkán vezet eredményre. A látszatváltozás lényege, hogy mindig ugyanazt tesszük egyre nagyobb erőkkel. Mint az oroszok Csecsenföldön, vagy az amerikaiak Irakban. Ezt a helyzet eszkalálódásának nevezzük.

A valódi változás útjára nem könnyű rájönni, mert sokszor illogikus, paradox. Sokszor az vezet el a változáshoz, ha azt csináljuk, ami elől addig menekültünk.
Az a pánikbeteg gyógyul meg örökre, aki elfogadja tüneteit, vagyis nem kezd el szorongani egy hevesebb szívdobogástól, egy szédüléstől, egy mellkasi szorító érzéstől. A pánik ugyanis nem más, mint egy rossz megoldási kísérlet eszkalálódása. A tünetmentesség túlhajtása. Egy nő pánikkal járt hozzám. Apja korán elhagyta őket. Most felnőtt fejjel mégis ő látogatta rendszeresen, de mindig pánikrohamot kapott az odafele vezető úton. Egy nap dugóba került, és olyan heves rosszulléte alakult ki, hogy úgy érezte ütött az utolsó perce. Ekkor hirtelen az jutott eszébe, hogy nem azért megy a papájához, mert kell, hanem mert szereti őt. A rosszullétek megszűntek. Nem a tünetet, hanem az érzést kellett megváltoztatnia.

Egy híres történet szerint egy közlekedési félelmektől szenvedő férfi egy nap úgy döntött, inkább öngyilkos lesz, de nem élhet tovább a lakásba bezártan. Azt gondolta, ha beül a kocsijába, már ott szörnyet hal. De nem történt semmi. Elindult, de semmi. Felment egy magas hegy tetejére, kiszállt, lenézett a mélységbe – és meggyógyult.

Kolleganőm egy konferencián készületlenül adott elő – a szorongásról. Persze már eleve szorongásai miatt halogatta a felkészülést is, de a végzet így is, úgy is beteljesült: ott állt a rémisztő szakértő tömeg előtt, és hangja egyre jobban elment. Ekkor végső kétségbeesésében elcsukló hangon azt suttogta: “mióta a szorongással foglalkozom, egyre jobban szorongok”. A hallgatóságból kitört a nevetés, és kolleganőm innentől vidáman és könnyedén mondta végig mondókáját. Mert már nem volt mit veszítenie.

Aki szorong valamitől, ne kerülje, hanem menjen szembe vele. Aki fél az eleséstől, tanuljon meg esni. Aki éhezik, annak ne adományt, hanem munkát adjunk.
A védőoltások a valódi változás mintapéldái, csak nem gondolunk bele, milyen paradox is ez. Félünk a fertőzésektől, ezért – igaz csak enyhén – de megfertőzzük magunkat.

Valódi változás akkor történik, ha a dolog lényegét értjük meg. Korábban mindenki szembeszállt Napóleonnal, és veszített. Kutuzov úgy verte meg, hogy nem bocsátkozott vele csatába. Ha valaki fogyni akar, azt kell megértse, miért eszik annyit. Minden szenvedélyt és függést a körülmények és a körülmények kiváltotta viselkedés tart fenn. Nem az a változás, ha minden marad a régiben, csak mi “erősek” próbálunk lenni. A körülmények hatalma végül mindig erősebbnek bizonyul. Hanem változtassunk a körülményeken. A valódi változtatás mindig a dolgok jelentésére, üzenetére irányul, a látszatváltozás a dolgokra magukra. A látszatváltoztatás konzerválja, sőt súlyosbítja a problémát. Nem tud aludni? Ne akarjon aludni. Tanuljon meg relaxálni, és relaxáljon reggelig. Tuti, hogy közben el fog aludni. De csak mert nem akart. Le akar fogyni? Ne fogyni akarjon. Éljen érdekesebb életet, s majd alig jut eszébe enni. És merjen éhes lenni, hisz sok ember ettől fél, s ezt megelőzendő tömi magát. Fedezze fel a éhség új ízét.

Eddig mindig meg akartunk változni. Ezt általában úgy képzeltük, hogy most végre majd összeszedjük akaraterőnket, meg majd erősek leszünk, meg majd nem tűrjük tovább. De ami nem megy akaraterővel, az ritkán megy még nagyobb akaraterővel. Az igazi változás olykor a megváltozásról való lemondás.
Na jó, de akkor mi legyen helyette? Az elfogadás. Fogadjuk el, hogy lehet nikotinéhséggel is élni, hogy lehet éhesnek lenni, hogy lehet szorongani (“rosszul lenni”, ahogy a pánikosok mondják), és fogadjuk el, hogy a másik olyan, amilyen. A nagy dolgok itt, vagyis ezután kezdődnek.

BH/tények-tévhitek (a szerző klinikai pszichológus, és a hazai paleolit táplálkozás “apostola”)