„Amit csinálok, nem munkának érzem”

Jakabné Jakab Katalin a város ismert arca, rendre felbukkan ott, ahol segítségre van szükség. Gyermekkora óta cukorbeteg, de ebből inkább erőt merített ahhoz, hogy másokat is támogasson.
A Cukorbetegek Egri Egyesületének elnöke a civil élet egyik mozgatórugója, számos elismerés birtokosa. Családjáról, életéről, terveiről mesélt.

Szeretetben éltem a családommal mindig is. 1962-ben születtem, Felnémeten, bár éppen egy évvel azelőtt csatolták Egerhez falumat, szívemben ma is felnémeti  vagyok. Mindenkivel jóban voltam, boldogságban éltünk gyermekkoromban is.

Volt egy nagyon kedves dédimamám, akit úgy hívtam, hogy Borcsa Édes, tőle nagyon sokat tanultam, együtt jártunk a temetőbe, festettük a kerítést, s közben jókat beszélgettünk, ő hagyományozta rám azt a lelkületet, ami a mai napig áthat: az emberek szeretetét, a segítő szándékot.

Ami kevés nekünk volt, adtunk belőle másoknak. Emlékszem, hogy nagyon szerettem volna megkóstolni a téliszalámit, a kis tornyos boltban sokszor éreztem az illatát, de száz forint volt kilója. Ez nem hagyott nyugodni, aztán 14 éves koromban elmentem a felnémeti kertészetbe dolgozni. Kaptam 64 forintot, s vettem 64 dekagramm téliszalámit, amit aztán szétosztottam, hogy más is meg tudja kóstolni. Azóta is nagyon szeretem! (nevet).  Szépen tudtam kézimunkázni, anyukám barátnőjétől tanultam meg, nagyon sok mindent készítettem már kisgyermek koromtól, s elajándékoztam ezeket.

10 éves koromban lettem cukorbeteg, egy táborban voltam, hideg volt és valószínűleg akkor fázott meg a hasnyálmirigyem. Hazakerülve az orvos hamar megállapította, hogy mi a baj. A szüleim nagyon megijedtek, kétségbeestek, s én vigasztaltam őket. Tudtam, hogy együtt lehet élni ezzel, nem kell panaszkodni, csinálni kell a dolgunkat. Igyekeztem mindenben az első lenni, matematika-fizika szakra jelentkeztem a Gárdonyiba, tanárnak készültem már akkor is. Latint is kellett tanulni, ezt kezdetben nem szerettem, de rájöttem, hogy ez nagyon sok mindenben segít. Történelem szakos is vagyok és a német nyelvet is a latinra támaszkodva sajátítottam el nagyon gyorsan. És persze szeretettel gondolok tanáraimra, akik példaképeim lettek.

Egyszer középiskolásként a földosztásról kellett anyagot gyűjteni. Fogtam az MK 27-es magnót, buszra szálltam és jártam a falvakat, s nagyon érdekes dolgokat hallottam az idős emberektől. Verpeléten egy néni azt mondta, hogy nem tudták megművelni a kapott földeket, mert elvitték a lovakat. Kérdeztem, hogy kik? Én úgy tanultam, hogy a németek. Ő pedig mondta egy csúnya jelzővel, hogy az oroszok. Megijedtem, mert nem tudtam azt a szót letörölni, s kérdeztem a tanáromat, hogy mit csináljak. Mondta, hogy így küldjük Pestre az anyagot. Első lettem és kaptam ötezer forintot, ami akkor nagyon sok pénz volt, egy fizetés kétszerese.

Negyedikben megnyertem az országos történelemversenyt, így nem kellett felvételiznem. Orosz, német, történelem szakon diplomáztam, sok gyermeknek tudtam segíteni így is, főként azzal, hogy biztatom őket. Idegenvezető is vagyok, s gyakran kapok gyermekcsoportokat, ez óriási öröm számomra is, sok boldogságot, humort sugároznak. Amit csinálok, nem munkának érzem, sok élményt, szép emléket gyűjtök folyamatosan. Büszkén mutatom mindenkinek városunkat, értékeinket.

Jakabné Jakab Katalin átveszi a Pro Agria Szakmai Díjat Habis László polgármestertől – fotó: Nemes Róbert

A cukorbetegség is azt hozta, hogy a segítségnyújtás még inkább előtérbe került.

Láttam, hogy nem mindenkinek olyan könnyű feldolgoznia, hogy cukorbeteg, volt, aki azt mondta, hogy legszívesebben meghalna, nem ér az élete semmit. Akkor szoktam mondani, hogy nézzen rám, én teljes életet élek. Aztán a jókedv átragad másokra is.

Nagyon szeretem az egyesületünket, a klubokat. Sok jó ember gyűlik össze és támogatják egymást, tartalmas életet élnek. A találkozókat boldogsággal várják, szépen kiöltöznek, ünnep a találkozás. Sokfelé járok, s az emberek odajönnek hozzám és segítséget kérnek. Egyszer egy kislány jött hozzám és mondta, hogy a tévében látott, megtudta, hogy cukorbeteg vagyok, nála nem sokkal ezelőtt állapították meg. Estig együtt voltunk, jókat beszélgettünk, s végül megkérdezte: leszel az anyukám, mert az enyém elhagyott engem. S tényleg olyan a viszonyunk, sokat erősödött, önbizalma lett, számít rám. Szeretem az embereket, s ezt vissza is kapom.

Nemcsak a cukorbetegek életében, hanem az egri civil közösségben is tevékenykedik, igen aktívan.

Jól működik az Egri Civil Kerekasztal, a szekciók jól dolgoznak, mindig lelkesen készülünk a Civil Ünnepre. Egészségszigetet csinálunk, s ott is nagyon sokan keresnek bennünket. Eljárok konferenciákra, ahol újabb ötleteket kapok, mindig jár az agyam. Legutóbb egy kiállításon láttam egy olyan eszközt, ami szúrás nélkül méri a vércukor szintet, ezt is el kell ide hozni. Egy egri cég pedig egy fantasztikus fejlesztést mutatott be, ami két mutatóujj érintéséből a szív állapotát mutatja be. Mindent hozok haza, eszközt és tudást is. És mi is szervezünk, 13. alkalommal tartottuk a Nemzetközi Cukorbeteg Találkozót, ahová a testvérvárosokból, határon túli településekről is jönnek. Megalapítottuk a Diabétesz Civil Társaságot, ami egyfajta ernyőszervezet, segíti a kommunikációt és az érdekérvényesítést. A helyi egészségüggyel is nagyon jó a kapcsolat. Lang Gusztáv-díjat kapott az egyesület, elsőként, ami nagyon nagy elismerés. Az Eger Csillaga címmel is büszkélkedhetünk, s az is nagyon jól esett, hogy egy nagy áruházlánc pályázatán a vásárlói szavazatok alapján kétszer is nyertünk.

Fotó: Tv Eger

Van közösség a közösségben, a Mézvirág Kórus, ami különlegesség.

Jövőre lesz 10 éves a kórus, 2009-ben a Diabétesz Újság évfordulója kapcsán felhívást tettek közzé, hogy alakuljanak amatőr alkotócsoportok és lépjenek fel a gálán. Nagy sikere volt a kórusnak, egri dalokat vittünk, s nagyon sok helyre hívnak bennünket azóta is.

Alattomos betegségnek is nevezik a cukorbetegséget, mi a fő veszélye?

A magas cukor minden szervet károsít. Sokan nem figyelnek oda erre, engedékenyek magukkal. A normál vércukor szintre kell törekedni, mert különben sokat károsít. Naponta 10 lábat amputálnak Magyarországon, a legtöbb közöttük cukorbeteg. Károsítja a látást és még számos szövődménye van. Szerencsére jó a kapcsolat e területek orvosaival, akik sokat segítenek. Rendszeresen mérünk rendezvényeken, legközelebb november 24-én, a Diabétesz Világnapon leszünk jelen a Városházán. Számos más programmal is készülünk, mindenkit várunk.

Mivel szokott feltöltődni?

Legfőképpen az tölt fel, ha látom, hogy egy sikeres programot tartunk. A legutóbbi három napos nemzetközi találkozó is nagyon fárasztó volt, de sokat kaptam ettől is. Szeretek olvasni és főzni. Otthon tanultam az ételkészítés fortélyait, most a finom és egészséges ételek vannak középpontban. És persze járni kell az országot, nyitott szemmel, mert sok élményt lehet gyűjteni. Szeretem a hazámat és büszke vagyok rá. Legtöbbször, ha kirándulni megyek, viszek magammal másokat is, sokszor egész nagy csapatot. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy segít, én is ebben lelem örömömet igazán.

Bérczessy András